A fa ropogása töltötte be a nappali csendjét. S a sötétbe burkolózott szobát megtöltötte a halványsárga és piros színekkel. Egy árny zavarta föl a hely nyugalmát, de gyorsan megtalálta a maga helyét, zongorája mellett. Hihetetlen, hogy amint ujjait ráfektette a billentyűkre, mintha elfeledte volna az elmúlt napok szenvedéseit. Átadta magát annak az érzésnek, ami belülről minta tűz lenne, égette őt. Az ujjai maguktól mozogtak, s olyan keserves dallamot játszottak, hogy a házba belépő személy szíve megszakadt. Abban a pillanatban jött rá arra, mennyire ostoba volt, hogy megcsalta a kedvesét. Egészen addig a másodpercig úgy gondolta, a párja hibája, mert nem fordított rá annyi figyelmet, de rájött, hogy ő volt az, aki túl sokat akart, uralkodni akart a szerelmén, s mikor rájött, hogy ez nem fog sikerülni, régi kedvese karjai közé vetette magát, ami nem maradt túl sokáig titokban.
A fiatalabb fiú remegő lábakkal indult meg a zene irányába, majd mikor meglátta, hogy a zongorázó alak arcán a gyér fény megtörik, s ezáltal láthatóvá téve kisírt szemeit, a földre rogyott, s hangosan felzokogott. Csak négy szót nyögött folyamatosan, miközben próbált erőt venni magán. A dal hirtelen abba maradt, s a parketta felnyögött, mikor felállt a colos, s odasétált a síró barátjához. Átölelte, majd szép lassan kezdte orcájáról lecsókolni a sós könnyeket, miközben a másik még mindig azt a négy szót kántálta. „Sajnálom!” „Szeretlek!” „Bocsáss meg!”. Lassan, de mindketten megnyugodtak, úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, de mindketten tudták, hogy ez mély seb marad a kapcsolatukban, örökké.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése