Egypercesek

Elázottak Nem mondtak mára esőt, s mégis úgy lepte el az éget a háborgó tengerre emlékeztető feketeség, mintha muszáj lenne neki. Nem is kellett várni sokat, megjelent az első villám, kettészakítva ezzel az eget. Néhányan gyorsan összeszedték a dolgaikat és sietős léptekkel elhagyták a parkot, nehogy még véletlenül is elázhassanak. Az emberek annyira borzasztóak tudnak lenni! Semmi értelme elfutni, hátat fordítani bárminek is, hiszen később az csak még inkább fájni fog, ha szembetalálkozunk a problémával. A természet nem ilyen, az olyan egyszerű, mégis oly’ csodálatos. Hisz nincsenek hazugságok, csak a puszta, kegyetlen igazság. S mi, emberek, akár ezt is képesek vagyunk tönkretenni. Az állatokat befogjuk és állatkertbe zárjuk, megfosztva ezzel őket az otthonuktól, a saját szórakoztatásunkra. Ott, messze, a vadonban nincsenek reményvesztett, menekülő állatok. Ők küzdenek, történjen is bármi. Egy kósza, hideg csepp érintette kézfejem, majd sorra még több, ezzel jelezve számom...

Tánc a teremben  Már rég elment mindenki, csak én maradtam bent, mondván, hogy még gyakorolni szeretném a táncot, mert nem érzem még azt a felemelő érzést, mikor végre magamévá tehetek egy koreográfiát. Ám erről valójában szó szem volt. Csak egyedül akartam lenni, s bár vonakodva, de hyung végül beleegyezett abba, hogy maradhassak. Tudta, érezte, hogy nem bírom már, láttam a szemén, hogy tudja, valami nincs rendben, de nem szólt semmit, csak elment a többiekkel. Így maradtam hát egyedül, egy teljesen más táncot próbálva, mivel azt, amit a csapat táncol, már rég tudtam. - Nem jó! – vágtam magam le a padlóra, ahogy a sokadik próbálkozásra sem éreztem magaménak sem a dalt, sem azokat a mozdulatokat, melyeket szüntelenül, pihenés nélkül gyakorlok újra és újra. Elveszettnek érzem magam. Csak egy emberen bír járni az agyam, azon, ahogy azok a telt ajkak mozognak, miközben beszél, vagy mikor mosolyog, szájának sarkai megremegnek. Mikor táncol, s látom, ahogy eleinte még nehézkes ...