2Won

Tánc a teremben

 Már rég elment mindenki, csak én maradtam bent, mondván, hogy még gyakorolni szeretném a táncot, mert nem érzem még azt a felemelő érzést, mikor végre magamévá tehetek egy koreográfiát. Ám erről valójában szó szem volt. Csak egyedül akartam lenni, s bár vonakodva, de hyung végül beleegyezett abba, hogy maradhassak. Tudta, érezte, hogy nem bírom már, láttam a szemén, hogy tudja, valami nincs rendben, de nem szólt semmit, csak elment a többiekkel. Így maradtam hát egyedül, egy teljesen más táncot próbálva, mivel azt, amit a csapat táncol, már rég tudtam. - Nem jó! – vágtam magam le a padlóra, ahogy a sokadik próbálkozásra sem éreztem magaménak sem a dalt, sem azokat a mozdulatokat, melyeket szüntelenül, pihenés nélkül gyakorlok újra és újra. Elveszettnek érzem magam. Csak egy emberen bír járni az agyam, azon, ahogy azok a telt ajkak mozognak, miközben beszél, vagy mikor mosolyog, szájának sarkai megremegnek. Mikor táncol, s látom, ahogy eleinte még nehézkes mozdulatokkal indít, s a végén egy csiszolatlan gyémánttá fejlődik, s sokszor úgy tűnik, ezek az apró dolgok csak nekem tűnnek fel. Vagy, mikor énekel, legyen az szomorú, vagy akár boldog dal, hangja oly’ tiszta, mint az éjszakát felrázó mennydörgés. S hiába, mindenfajta hasonlat, egyik sem írná le igazán az érzelmeket, melyeket akár csak egy pillantásának hatására érzek. Azt azonban soha nem engedném meg magamnak, hogy bármilyen utalást is tegyek afelé, hogy amit kivált belőlem, az csak egy hóbort, egy vicc, amelyet azért csinálok, hogy a fanoknak is legyen valamin csácsogniuk. - Hoseok. – lágy, mégis erőteljes hangja villámként hasított végig egész lényemen. Felpillantottam a tükörképére, s az engem vizslatott, azzal az átható tekintettel, benne mérhetetlen aggódással, erre csak felálltam, mintha teljesen jól lennék, elvégre nem is történt semmi, de éreztem magamon tekintetét, mellyel akár egy lyukat is képes lett volna ejteni testemen. - Ez nem a koreográfia volt. – suttogta. – Annál jóval több volt, meg a lépések is mások voltak. – vakarta meg zavarában a tarkóját. – Megpróbálhatom én is? – nem válaszoltam, képtelen lettem volna rá, meg nem is várta meg, mert már mellém is lépett és azokat a mozdulatokat ismételte meg, melyeket én még pár perce megvetettem. Az azonban, ahogyan ő táncolta, szinte tökéletesnek tűnt. Míg Ő az előbbi mozdulatsoraim utánozta, egy-két általa vélt javítással, én addig az érzékeimre hagyatkoztam, most az egyszer, s így összeállt egy teljes tánc, de a végén mintha az eddig titkon őrzött affektusaim utat törtek volna maguknak, magamhoz húztam a fiatalabb fiút, s kiéhezetten martam ajkaira. Legnagyobb meglepetésemre pár másodperc hezitálás után viszonozta a gesztus, bennem pedig realizálódott mit is tettem. Bár éreztem, ahogy a szívem majd’ kiszakadt a helyéről, olyan ütemben kalapált a helyén, s mert az eszemmel vitatkozott, ám most az eszem győzött. - Sajnálom, ezt nem lett volna szabad. Gyere, menjünk haza és felejtsük el ezt az egészet.