Az EXO dormjára ezen hétfői napon csodával határos módon csend telepedett, csak a leader halk zokogása hallatszott, mivel csak ő tartózkodott otthon. A régi emlékek mostanság újra feltépték a toldozott-foltozott szívét. Hiányzott neki Kris. A colos nevetése, az, ahogy esténként az Ő karjaiban aludhatott, az ölelése, minden, amit tőle kapott. A telefonjában még mindig az ő neve van a gyors hívón, és egy közös képük a háttere. Ha ez nem a csökönyös ragaszkodás valamihez, hát semmi.
Kínában Kris fáradtan nyitja ki rég nem látott lakása ajtaját. Nagy sóhajjal tette le nehéz boggyászait, tudva, hogy üres ház vár rá. Két éve, egy hónapja és öt napja, hogy otthagyta Szöult, a bandát és JoonMyun-t. Az utóbbi döntés volt számára a legnehezebb, mégsem tudott ott maradni tovább. Nem bírta a hajtást, voltak napok, mikor bánta amit tett és volt, mikor hálát adott annak, hogy kilépett. Lu Han-nal azóta is jóban van, ő az, aki átsegítette mindenen, még akkor is, ha Ő lépett ki később. Hazudna, ha azt mondaná, nem próbálták meg a kis kínaival, de mindketten érezték, hogy ez nem helyes, nem tehetik meg azokkal, akiket valójában szeretnek. Kris fogát mosva lépett ki a fürdőből és sétált be szobájába, hogy kivegyen egy alsónadrágot és egy pólót pizsamának. Újfent átlépve a fürdőhelyiség küszöbét, immáron azért, hogy szája kiöblítése után lemoshassa magáról Amerika minden mocskát. Fáradtan dőlt be az ágyába, mégsem tudta álomra hajtani fejét, mert rég nem látott szerelmén cikáztak.
- Basszus! - ült fel ágyán és az egyetlen megmaradt kínait tárcsázta, aki azonban csak a sokadik hívásra vette csak fel. - Yixing, sajnálom, de segítened kell. - a vonal túlvégén azonban csak csend volt. Már tette volna le, mikor megszólalt ezzel kicsikarva egy megkönnyebbült sóhajt Yi Fan-tól.
- Mond! Csak azt ne kérd, hogy hagyjam el Őket! - suttogott, nehogy a többi tag meghallja mit mond, mert még a végén rosszul értelmeznék barátjukat.
- Eszem ágában sincs ilyesmi. - egy újabb megkönnyebbült sóhaj, de most a Szöulban tartózkodótól. - Találkoznom kell Vele. - újabb óráknak tűnő másodpercek peregtek le, válasz nélkül, mert a fiatalabb épp a maknae-t próbálta elráncigálni a bártól.
- Péntek, nem csütörtök, nem szombat, péntek délutántól tiétek a dorm, mi valószínűleg megint lent leszünk. De ha rosszul sül el, készülj arra, hogy nyolc dühös fiúval lesz dolgod! - sziszegte, majd kinyomta a készüléket. Míg a másik megilletődve nézte a kezében tartott ketyerét. "Mikor lett ennyire felelősségtudatos?" Most már végre nyugodtan hajthatta álomra fejét, mert pénteken végre találkozhat azzal, akit a világon mindennél jobban szeret.
Mikor elfogytak a leader könnyei, megelégelte magát és a fürdőbe totyogva megmosta az arcát hideg vízzel, hogy kimossa a fejéből a szomorúságot. A konyha felé vette az irányt és nekiállt összedobni magának valami ehetőt. Mire készen lett az egy személynyi étellel, mintha földrengés rázta volna meg a lakást, jött meg a nyolc, még épp józan fiú.
- Ommaa~ - nyafogott Jongin, aki egyedül kénytelen volt megállni a két lábán. - Álmos vagyok! - hisztizett tovább mire Myun csak elmosolyodott és átvéve Kyungsoo-tól segítette be a szobájába. - Omma, hiányzik Appa. - az idősebb nem szólt semmit, csak megadóan ágyba dugta a másod maknae-t, majd egyesével az összes tagot, csak Lay maradt a nappaliban láthatólag nagyon belemerült a gondolataiba ezért nem is zargatta SuHo.
Teltek a napok, s mire Kris észbe kapott, már csütörtök este volt alig két órája maradt a repülő indulásáig. Pár cuccát összedobva egy utazótáskába ült be a kocsijába, meg sem állva a reptérig. Igaz, még lenne egy napja, míg találkozna szerelmével, mégsem bír vérével. A repülőgépre való felszállás után a Szöulig való út idegtépő volt számára. Hajnali két óra volt, mikor leszállt a gépe. Amilyen gyorsan csak tudott, szívódott föl a repülőtérről. Csak remélni tudta, hogy senki sem veszi észre, ha beoson az SM kollégiumába, egyenesen a fiúk lakosztályáig és az ajtó kódja is ugyan az. Mérhetetlen szerencséje volt, amin meg is illetődött, hisz több mint két év telt el, mégis ugyan abból a pár számból áll a kód. Amilyen halkan csak tudott, osont végig a sötét lakásban ügyelve arra, hogy ne menjen neki semminek, ahogy emlékezett régi lakóhelyiségére. Újabb meglepődésnek volt tanúja, mert minden ugyan úgy volt, mikor Ő elment. Régi szobájába osonva, ébren várta a reggelt, ami lassan jött el. Mikor hallotta kintről a zajokat, írt egy SMSt YiXing-nek, hogy úgy menjenek el, vissza se jöjjenek holnap reggelig. Kora délután ért haza a fáradt leader, viszont mikor kinyitotta az ajtót, egyből hozzá is vágták és valaki marcangolni kezdte ajkait. Nem habozott azzal, hogy válaszként visszacsókoljon. Azonban mikor rájött, mit is csinál, ellökte magától az illetőt.
- M... Mégis hogy? - hangja hitetlenkedő volt, de valójában nem érdekelték a válaszok, csak az, hogy most itt áll előtte a szerelme.
- Komolyan érdekel? - csengett fel az a mély baritor, amiért az életét dobta volna jelen pillanatban.
- Oh, menj a francba, dehogy! - ugrott Wu nyakába, aki mintha nem teltek volna el azok az évek, könnyedén tartotta meg Őt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése