Egypercesek

Ne kérd, hogy változzak meg. Nem tudok azzal mit kezdeni, ami mát belém van égve, amire neveltek, vagy amivel születtem. Soha nem kértelek én sem arra, hogy legyél más, mint aki vagy. Sajnálom, hogy úgy döntöttél, nem vagyok számodra elég jó. Sajnálom, hogy nem engedted, igazán szeresselek. Hogy nem voltam elég jó a számodra. Tudod, azt hittem Te segíthetsz túlélni a mindennapjaim, de tévedtem. Nem vártam tőled mást, csak azt, hogy szeress, mond, miért múlt el? Vagy talán nem is szerettél? Csak játszottál velem mindvégig? Megtörtem miattad, aki helyrehozott. Még most is arra vágyom, hogy erős, óvó karjaid között sírhassam el minden bánatom, mert a drogommá váltál. Miattad keltem fel reggelente és aludtam el éjszaka. Rendezetlen azőke tincseid mintha arra vártak volna minden reggel, hogy megigazítsam, mert te túl lusta voltál vele foglalkozni. Kéregbarna szemeid játékosan csillant meg, mikor adtam arcodra egy puszit. S mikor egyhangú arcod - melyen oly nehezen lehet olykor kiig...

Ha azt mondom; "Minden rendben" vagy "Jól vagyok", vedd észre a hazugságom, s vonj oltalmazó karjaid közé. Ne mondj semmit, csak ölelj úgy, mintha most tennéd először. S tudni fogom, hogy fontos vagyok számodra, szavak nélkül is.  Ha azt mondom; "Semmi sincs rendben" vagy "Nem, megtörtem" lépj oda hozzám és ölelj, védj meg, míg könnyeim fel nem száradnak, vagy még azokon is túl. Becsülj, mintha egy kincs lennék, ami többet ér számodra mindennél. Szeress, s lásd, hogyha nem mondok semmit, akkor is tudd, mire van szükségem, tudd előbb, mint én, hogy egy esedékes katasztrófa is elkerülhetővé váljon általad.  Ezek az én beteljesületlen vágyaim, és tudatában vagyok annak is, hogy soha nem is válhatnak valóssá, mert Te elfelejtetted, hogy létezem, vagy talán soha nrm is fordítottál rám figyelmet. Ám én, még most is, annyi év elteltével is sóvárgóm akár csak egyetlen pillantásodért is. Függő lettem, Te pedig a drogom, melyről talán soha nem ...

Elázottak Nem mondtak mára esőt, s mégis úgy lepte el az éget a háborgó tengerre emlékeztető feketeség, mintha muszáj lenne neki. Nem is kellett várni sokat, megjelent az első villám, kettészakítva ezzel az eget. Néhányan gyorsan összeszedték a dolgaikat és sietős léptekkel elhagyták a parkot, nehogy még véletlenül is elázhassanak. Az emberek annyira borzasztóak tudnak lenni! Semmi értelme elfutni, hátat fordítani bárminek is, hiszen később az csak még inkább fájni fog, ha szembetalálkozunk a problémával. A természet nem ilyen, az olyan egyszerű, mégis oly’ csodálatos. Hisz nincsenek hazugságok, csak a puszta, kegyetlen igazság. S mi, emberek, akár ezt is képesek vagyunk tönkretenni. Az állatokat befogjuk és állatkertbe zárjuk, megfosztva ezzel őket az otthonuktól, a saját szórakoztatásunkra. Ott, messze, a vadonban nincsenek reményvesztett, menekülő állatok. Ők küzdenek, történjen is bármi. Egy kósza, hideg csepp érintette kézfejem, majd sorra még több, ezzel jelezve számom...

Tánc a teremben  Már rég elment mindenki, csak én maradtam bent, mondván, hogy még gyakorolni szeretném a táncot, mert nem érzem még azt a felemelő érzést, mikor végre magamévá tehetek egy koreográfiát. Ám erről valójában szó szem volt. Csak egyedül akartam lenni, s bár vonakodva, de hyung végül beleegyezett abba, hogy maradhassak. Tudta, érezte, hogy nem bírom már, láttam a szemén, hogy tudja, valami nincs rendben, de nem szólt semmit, csak elment a többiekkel. Így maradtam hát egyedül, egy teljesen más táncot próbálva, mivel azt, amit a csapat táncol, már rég tudtam. - Nem jó! – vágtam magam le a padlóra, ahogy a sokadik próbálkozásra sem éreztem magaménak sem a dalt, sem azokat a mozdulatokat, melyeket szüntelenül, pihenés nélkül gyakorlok újra és újra. Elveszettnek érzem magam. Csak egy emberen bír járni az agyam, azon, ahogy azok a telt ajkak mozognak, miközben beszél, vagy mikor mosolyog, szájának sarkai megremegnek. Mikor táncol, s látom, ahogy eleinte még nehézkes ...

Örökké A fa ropogása töltötte be a nappali csendjét. S a sötétbe burkolózott szobát megtöltötte a halványsárga és piros színekkel. Egy árny zavarta föl a hely nyugalmát, de gyorsan megtalálta a maga helyét, zongorája mellett. Hihetetlen, hogy amint ujjait ráfektette a billentyűkre, mintha elfeledte volna az elmúlt napok szenvedéseit. Átadta magát annak az érzésnek, ami belülről minta tűz lenne, égette őt. Az ujjai maguktól mozogtak, s olyan keserves dallamot játszottak, hogy a házba belépő személy szíve megszakadt. Abban a pillanatban jött rá arra, mennyire ostoba volt, hogy megcsalta a kedvesét. Egészen addig a másodpercig úgy gondolta, a párja hibája, mert nem fordított rá annyi figyelmet, de rájött, hogy ő volt az, aki túl sokat akart, uralkodni akart a szerelmén, s mikor rájött, hogy ez nem fog sikerülni, régi kedvese karjai közé vetette magát, ami nem maradt túl sokáig titokban. A fiatalabb fiú remegő lábakkal indult meg a zene irányába, majd mikor meglátta, hogy a zongor...